Contact Info

„Neked mennyi mindenre van időd!” – Cetti

A hétköznapi élet könyves bloggerként

Ha valaki a könyveket nem csak elolvassa, hanem hosszabban kifejti róla véleményét, mint blogger, az nem mindig egy könnyű feladat. Sokan külső szemmel nem is látják, mennyi munka van egy kritika megírásában, vagy éppen mennyi nehézség van előtte, mi előzi meg az írás megjelenését. A legjobban persze az értheti meg ezt, aki a saját bőrén is tapasztal belőle valamit, persze ez is mindenkinél más azért.

A könyvekhez már régóta komoly rajongás fűz, imádok olvasni. No meg persze írni is, így 5 évvel ezelőtt nem volt kérdés, hogy összekössem-e a kettőt. Mi lenne, ha írnék arról, amit olvasok? Király, legyen így! Évekig írtam csak az itthon található könyvekről (szerencsére többgenerációnyi magánkönyvtár gyűlt össze itthon), plusz azokról, amik idő közben gyarapították gyűjteményemet. Írásaim eleinte elég esetlenek, és rövidek voltak, azonban az évek múlásával rengeteget fejlődtem, és ezek helyébe a terjedelmesebb, velősebb vélemények léptek. Több, mint 3 évnyi kemény blogolás után kaptam meg életem első recenziós példányát, akkor viszont még nem gondoltam volna, hogy nem az utolsót.

Most már 5 éve foglalkozom blogolással, mégis az utolsó egy év az, ami nagy áttörést hozott az életem több területén is. Mivel nem csak a könyvek világában osztottam meg a véleményemet másokkal, hanem a zene terén sem féltem megosztani gondolatimat, nagy előrelépés volt számomra, hogy a Rockbook Rockmagazin csapatának tagjaként folytathatom mindezt. Nem sokkal ezután könyvimádó énem a Kildara csapatához csatlakozva tudott kibontakozni. Ezeket megfejeltem egy sikeres szakmai vizsgával, mint kiadványszerkesztő, és fejest ugrottam a dolgozók rabszolgarendszerébe egy digitális nyomda mindenes csicskájaként. A zenei és a könyves dolgok nagyon jól megférnek egymás mellett, azonban a nyomdában már a kezdetek óta azon fáradoztak, hogy mindennel hagyjak fel, ami az írással kapcsolatos, adjam fel azt, amit szeretek, ami az álmom, az életem, mert mint kiderült, már többen feladták és nem tűrik, ha valaki mással is foglalkozik, mondjuk valami olyannal, amit szeret, és amivel még viheti is valamire. Nekem se kellett több, helyre tettem a főnökséget annyival, hogy megjegyeztem, a többi hamarabb volt, azokat szeretem csinálni, a nyomdát nem, meg mivel munkaerőhiány van, nem is cseszegetnek már ezzel. Fiatal nőként, ezen felül pályakezdőként még egy ideig így fogom tengetni napjaimat, de semmi nem állíthat meg abban, hogy olvassak, koncertekre járjak, meghallgassak egy halom lemezt, interjúkat készítsek, és persze írjak.

Külső szemlélőktől, mielőtt még betekintést nyernének életembe, általában olyan megjegyzések érkeznek, mint „Neked mennyi mindenre van időd!” „De jó, hogy ennyi mindent megkapsz ingyen, és egy rakat zenésszel, íróval találkozol!” Amit még imádok: „Szerzel ingyen jegyet/könyvet nekem is?” vaaagy: „Neked ingyen volt, nem akarod olcsón eladni nekem?” Ácsi! Amit én kritikára kapok, azt nem adom el. Arról még lehet szó, hogy rászorulóknak elajándékozom, vagy a helyi könyvtárnak, mert a vidéki könyvtáraknak azért nem túl fényes a helyzetük. De eladni? SOHA! Az érdekbarátok száma is rohamosan megnőtt az elmúlt egy évben. Én persze mondom mindig, hogy ez nekem sincs ingyen, mert becsülettel megdolgozom érte, amit meg nagyon szeretnék, de nem tudják biztosítani, megveszem magamnak, ez igaz jegyre, könyvre, lemezre is. De jelen esetben a könyvek a fontosabbak, hiszen a könyves blogger életemet szeretném bemutatni, nem kevés csípős fűszerrel megbolondítva.

Hogyan is néz ki könyvekkel foglalkozó életem? Meglehetősen zűrösen! Csak a nyomda az utazással együtt nekem napi 12 óra távollétet jelenet, és azért otthon is vannak közelező dolgaim. Felmerül ilyenkor, hogy mégis hogyan építem be a teendőim közé az olvasást? Nos, többnyire utazás közben olvasom, és állva, mert ülőhely, 100-ból 99 esetben nem akad – ami álló munka mellett igencsak fárasztó. Olvasok ezen felül munka közben a nyomtató felett görnyedve, és esetenként a kajaszünetemet is beáldozom – ami meg egészségügyi szempontból veszélyes. Sokszor a kritikák írása is ugyanígy megy, papíron, vagy telefonon bepötyögve készül el a vázlat. Persze a munka közben való olvasásért/írásért simán kirúghatnának, mert szabályt szegek, de egyrészt: munkaerőhiány van, én pedig elég jó munkás emberasszony(állat? :D) vagyok, másrészt: ugye már említettem, hogy helyretettem a fentebbi embereket, amikor bele akartak abba szólni, hogy mit csinálhatok. Kövezzetek meg, de amíg nem hibázok, addig én miért ne olvashatnék, miközben mások a hibákat sorra halmozva a telefonjukba buzulva szarnak bele mindenbe, és nem kapnak egy „ejnyebejnyét” sem? De maradjunk annyiban, hogy bizony szabályt szegek, amikor előveszem a könyvet munka közben, és ha minden szabályt betartanának a főnökök is, már repültem volna. A munkám nagyon kimerítő, az egy munkakör helyett átlagban 3-4 marad rám, és legalább 5 ember munkája, így mire a nyugodt olvasásig eljutnék, általában már az igazi, nyálkicsorgós elalvás kerülget, de erőteljesen. Ehhez mérten mégis egész aktívnak mondhatom magam, mert még ha az alvás rovására is, de olvasok, és írok, ügyelve arra, hogy mindig ugyanazt a minőséget kapjátok Ti, kedves olvasók. Pár hónappal ezelőttig nagyon hardcore üzemmódban nyomtam, napi 2-3-4 óra alvással működtem, dolgoztam, írtam (és akkor hétvégenként a 2-3 koncert is befigyelt, amikről ugye írni kell), és aki ismert igazán, hüledezett is, hogy én ezt hogy a francba bírom? Nagyon nehezen ment sokszor, és amikor megrogyott alattam a lábam, vagy reggel 10 percig sírva könyörögtem a lábaimnak, hogy keljünk fel, ezt a napot még lehúzom, aztán pihenünk, na akkor döntöttem, hogy változtatok, mindenből kevesebbet kell egy kicsit vállalni, és jobban is érzem magam. Persze azok, akikért eddig a lelkemet kitettem, kicsit morognak, de magasról teszek rá, ha továbbra is minőségi anyagot akarnak tőlem látni, kellenek a kompromisszumok, kell a pihenés. Ez ugye azt jelenti, hogy több időt fordítok alvásra, pihenésre, és jobban megválogatom, mit olvassak el, miről szeretnék írni.

Igyekszem mindig ütősen fogalmazni, legyen az jó, vagy rossz vélemény. Bár sok pozitív visszajelzést kapok (nem egy cikkemet ellopták már úgy, hogy abból más pénzt keresett, de már ezt is pozitívnak veszem, mert köztudott, hogy szart nem lopnak 😀 ), néha azért érkeznek olyan reakciók, amik már a pofátlanság határát súrolják. Neem, most nem a „szerezz nekem is, vagy add kölcsön” emberekre gondolok. Ennél picit rosszabb. Amikor az adott könyv írója ír egy üzenetet, hogy a kritikámból ezt vagy azt szedjem ki, vagy írjam át, mert neki az a részlet nem tetszik, na, attól a mai napig meghűl bennem a vér. Vagy ami még cuki szokott lenni, az a „Jót írtál, megvennéd ezt a könyvemet is, és írnál róla?” Tessék??? Értem én, hogy jó dolog a közös együttműködés, meg tudjátok, én nem a potyakönyvekre pályázok, de ezt talán akkor sem kéne így lekommunkálni. Szerintem. De javítsatok ki, ha tévedek. (Érdekes módon zenészek még semmit nem akartak átíratni velem, max elküldtek anyámba, ha nem tetszett az írás, de utána ugyanúgy beszélhettünk tovább mindenféle tüske nélkül, és elgondolkodtak a véleményemen.) Tudom, fontos, hogy bevétele legyen egy-egy írónak, de hé, Te ott! Neked nem elég az, hogy ha megvettem egy könyvedet, írtam róla, kapod az ingyen reklámot, sőt, azért, hogy reklámozhassalak, még én fizettem, és nagy valószínűséggel meg is dobtam pöppet az eladásaidat? Tudod, a legtöbb esetben nem arról írok kritikát, amit a kiadó adott, vagy éppen Te adtál nekem, mert az nagyjából 5%-át teszi ki csak a magánykönyvtáramnak, minden mást megvettem. Ugyanez azokra a kiadókra is vonatkozik, akik minden apróságba belekötnek, közben meg sok esetben a bloggerek reklámaiból van plusz bevételük. Nektek nem mindegy, hogy mi milyen módon reklámozunk, ha pénzetek van belőle? Még azt is meg akarjátok mondani, melyik irányból nyaljuk ki a valagatokat? Azért vannak határok, amiket nem csak nekünk, bloggereknek nem kéne túllépnünk, hanem bizony nektek sem.

Persze jogos lenne a kérdés, hogy ha ennyire macerás nekem a bloggerélet, miért is csinálom? Mert ha az ember igazán szeret valamit, nem adja fel.

Ezért nyugodtan szerethettek, gyűlölhettek, de az ajtó mindenki előtt nyitva áll, és nem csak befelé. 😉

2017-05-30T09:08:26+00:00